Aztán elájult.

Mikor kinyitotta a szemét, egy szerpentin út mellett találta magát a porban. Háton fekve először mindezt nem vette észre, csak a nyári azúr égboltot és a tébláboló fehér foltokat, amik tova tűnnek balról jobbra. Könyökére támaszkodott és gondolkodni kezdett, mi a förtelmes retye-rutya történt vele. Émelygett a teste és szokatlan volt a nyári idill, mert ő mintha téli létben szenderült volna el. A kesztyű is ezt bizonyította, de K. Dezső csak lerántotta kezeiről és felült. Na ekkor kezdett el csuklani az ijedségtől, mert olyan alakok ültek a szerpentin túloldalán, akikkel csak álmában cimborál. Nem kizárt, hogy K. Dezső felismerte mint az ötüket, akik még nem vették észre, hogy magához tért a téli gúnyába öltözött siheder. „Nem mások ezek..” – állapította meg magában K. Dezső – „…mint az ifjúságom félelmei és példaképei!” Nem kezdte el csipkedni a kezét, a testét, hogy álmodik-e vagy sem, mert minden a legvalóságosabbnak tűnt. És ahogy ott ültek a szerpentin út mellett, egy igazi nagy csapatnak tűntek, akik faluról városra és városról falura járnak a boros és sörös kancsók kiürítése és a szűzies lányok megrontása végett.

K. Dezső nagyot nyelt és ámuldozott az előtte várakozó izgalmas időkről, mert akik ott ültek nem voltak mások, mint a legnagyobb őrültek. Ott ültek a szerpentin oldalán, K. Dezsőnek háttal és nézték, ahogy folyik a Duna – ,mert minden bizonnyal az lehetett – a sok százezer év kemény munkája által kivájt mederben. Szóval balról jobbra, akik a szerpentin oldalán ültek: Jánosi Iván, K. Dezső iskolás jó barátja, Restif De La Bretonne, a legfélreismertebb zseni, Francois Villon, a legnagyszerűbb fiatal, Jack Kerouac, a beatíró, a borok és nők rajongója, valamint Vincent Van Gogh, a festő óriás.

K. Dezső hátuk ívéről, hajuk színéről, kócáról, ruházatukról felismerte őket. Viszont igen elcsodálkozott azon, hogy Jánosi Iván barátja, aki mindig is a reáltudományok fele orientálódott és legfőképp a matematikát szerette, mi a fészkes fenét beszélhet Restif De La Bretonne-nal, az esőcsatorna Casanova- jával. De miután észrevette, hogy a magának való Van Gogh nagyokat röhög Kerouac-kal és Villon kotorászik csak némán a zsebében valamiért, már semmit sem tartott kizártnak. K. Dezső cigarettát sodort és rágyújtott. Ekkor tekintett hátra Villon, aki mosolyogva rohant hozzá és kérdezte hogylétéről. K. Dezső biztosította Francois mestert, hogy igen jól érzi magát, csak kissé émelyeg a gyomra, s közben megfigyelte gyűrött kalapját, szőkésbarna zsíros haját, mely a szeme elé omlik, s amit a költő óriás rendre füle mögé gyűr kevés sikerrel. „Az biztos a tegnapi abszinttól van. Fenének kell fogadásból nőkért inni. Ma reggel egyszer csak kivert a víz és elájultál. Azóta itt ücsörgünk.” A nap állása szerint dél elmúlt már jócskán és Jack Kerouac mászott oda négykézláb K. Dezsőhöz. „Na, végre pofázol valamit Dezső, hiába izgattuk a szádat csodás virágokkal, döglött hangyákkal, semmi.” K. Dezső megtörölte a száját és végig nézett útitársain, akiket csodával méregetett, de kezdte megszokni a pillanatot. Ő volt az, Villon után, aki elsőként két lábra állt, letörölte gúnyáját és ásítozott. Figyelte Restifot, rongyos köpenyét, széles karimájú kalapját és ahogy a kalap alól kikandikál a hegyes orra. Vastag ajkai közt fűszálat rágott és Van Goghnak magyarázott valamit az utópista szocializmusról, ami megmenti a szegény, nincstelen művészt a lelki kizsákmányolástól. Van Gogh bólogatott, de nem igazán érdekelte. Egyedül Jánosi Iván barátjának jelenlétét nem értette, de úgy gondolta, ráér ezzel foglalkozni.

Délután öt-hat óra lehetett, mikor már vagy egy órája úton lehettek és Villon dalolászott mindenki előtt, mintegy a csapatot vezetve, Restif Ivánnak magyarázta a kicsi mellekben való szépséget és K. Dezső Van Gogh mellett baktatott mikor valami igen furcsát vett észre. Kerouac eltünt. Először csak sejtette a dolgot magát, firtatta magában mi is lehet, mire végre szót nyert a tény. Azonnal visszafordultak mind az öten és öt perc séta után vették észre, hogy Jack a szerpentintől balra kis földes utat talált és az út végén kis patakot, azon túl pedig egy legelő mögött állott egy kis falu s a falu első épülete a szerpentinről is könnyen olvasható cégérrel díszelgő kocsma: a Koszos Disznó.

A Koszos Disznó fehérre mázolt falai már sárgultak jócskán, mellé és elé drótszamarak támasztva, cserepe koszos vörös, akár a Disznó és benn a nyüzsgés igen nagy. Alighanem itt éjszakáznak mindannyian, majd tovább indulnak másnap reggel. A kocsma kilincsét Villon nyomta le, mögötte a maradék öt szép sorban követte őket, K. Dezső, Van Gogh, Bretonne, Kerouac és Jánosi Iván. Leültek az első asztalhoz s ezt vagy harminc szempár kísérte végig, majd azonnal tovább folyt a kocsmai hétköznap. Kerouac ment oda a pulthoz kérni egy rondóval. „ Szép jó napot Uram, hadd kérjek kezdetnek négy üveg jó vörösbort a barátaimnak.” És a köpcös, bajszos már pakolta is a hideg Ház Borát. Egy pultnál ülő paraszt csak úgy az orra alatt vetette oda, a kik ezek a suhancok, mire Lajos, a kocsmáros csak ennyit bökött vissza: mittomén, vendégek, bazzeg. „De télleg kik maguk, életemben nem láttam magukat?” „Senkik nem vagyunk, soha nem is fog minket többet látni, a mélység felett lebegünk és most ide jutottunk.” Lajos felhúzta szemöldökeit, mint egy beleegyezésként, majd fizetésre szólított fel: „Haccáz lesz, testvérem.” De a társaság már hiánytalanul az asztalnál ült és koccintott. Bretonne ordította oda, hogy a végén fizetnek.

Pár óra múlva már az üvegektől nem tudott Van Gogh, a festő óriás kényelmesen könyökölni, de nem érdekelte, mert beleveszett egy helyi, dúskeblű asszonyság sárgás kékes ingjének részecskéibe, Kerouac Francois íródeákkal olyan részegre itta magát, hogy közösen a cigányzenekart molesztálták és lányoknak bókoltak igen fura nyugati temperamentummal. Villon le is öntött egy menyecskét egy pohár borral, de cserébe verset ígért neki és csodás csillagos éjszakát, de a Mari nevű kövér leányzó csak nevetett és simogatta borfoltos mellét. Kerouac kivette a prímás kezéből a hegedűt és gitározni próbált vele. Ez a két pofa olyan hangulatot hozott ide, hogy Lajos kocsmárosnak tripla annyi bevétele volt ez éjszaka, s mikor a helyi rendőr betévedt, mert hogy csendháborítás esete forog fenn, a pálinkát és az utána következő másik pálinkát is elfogadva a fennforgást ő maga kérte ki, ha bárki később panaszkodott volna. Szóval a fél falu jött mulatni a huszonévesektől a nyolcvanasokig. Aki csak arra tévedt, bement egy fröccs erejére. Lajos is csak, mikor kérdezték, kik ezek, megrántotta vállat és azt mondta, hogy ’aszonták a mélység fölött lebegnek’ Közben a kocsma mellett az épület mögött Restif De La Bretonne egy helyi dúskeblű feketével ölelkezett. A fakerítésre támaszkodtak, a lány hátsóját tartva Rastif felé, hevesen járt a csípőjük, miközben a félreismert zseni harapta a lány jobb fülét és sírt. A tobzódás dühe szállt a Koszos Disznóra, az éjszakával együtt. A lány csak röhögött és hagyta, hogy Bretonne addig bassza amíg jó neki. Az ismeretlen szépsége magába zárta a lányt, aki irigykedett a vándorok leheletének könnyűségén, az útjaik kifürkészhetetlen végtelenén, a halálra figgyet hányó koszos létükön. Kihallatszódott Villon ordítása és vidámsága, a szemtelen hegedű hangja és a zaj, ami biztonságot adott a Koszos Disznónak.

„Miért vagy te itt Iván?” – kérdezte K. Dezső a mellette ülő cimboráját, akit emlékei alapján már vagy húsz éve nem látott. Iván szeplős képe kérdően tekintett K. Dezsőre, a cefre kiült szája szélére és nem tudott válaszolni. „Dezső. Mi melléd szegődtünk az időtlen életedbe, hogy együtt segítsünk felfogni az élet súlyát. Nagy szavaknak tűnik mindez, de az egész szebb, mint egy álom, pedig csak egy rongyos álom, amiben a létet próbáljuk kisatírozni a fejekből. Nincs élet a halál után. Nincs Isten és nincs Sátán. A pénz sima oltára vezérel mindenkit, ahogy minket is. Csak mi ráköptünk az oltárra és elloptuk a keresztvizet. Azt vedeljük hónapok óta. Emlékszel, mikor gyerekkorunkban nagy vitáink voltak az emberi élet egyéni és csoportos létén, az idő megkérdőjelezhetetlen árnyékában? Megtaláltuk a megoldást! Nincs élet barátok nélkül, de itt senki sem számíthat senkire. Bennem se bízz meg sohasem. Én nem létezem már senkinek, ahogy te sem. Csak vagyunk. Lógunk bele a világba és a boros kancsóba. Nincsenek nemzetek, nincsenek kontinensek, nincsen evolúció. Csak képzelet van és semmi. És én most a semmiről beszélek. Rólad. Rólunk.”

K. Dezső egy pillanatra elalélt. Jánosi Iván, akitől gyerekkorában kissé tartott és félt tőle, most valami irányt adott a gondolatainak. Ivott egy jó pohár bort, de nem érezte az ízeket. Majd megint kezén találta azokat a kesztyűket, melyeket ébredése után a háta mögé hajított. Nem emlékezett semmire, csak a mai napra. Az azúr égre, az öt hátra, a forrásra és a Koszos Disznóra. Jobbra nézett, de Jánosi Iván eltünt. Csak Vincent Van Gogh nézett delíriumos szemekkel a semmibe. Villon a leöntött blúzú menyecske ölében talált menedéket. Kerouac okádott ki az ablakon. K. Dezső felállt. Aztán visszaült. Ivott még egy pohárkával. Egyszer csak a félreértett zseni lépett be az ajtón. Jobb ingujja véres. Leült az asztalhoz. Körbe nézett. „Vincent, jössz?” A festőóriás felnézett és leborult a padról. „Nem hallom, nem hallom, nem hallom!”

Aztán elájult.

„Gyere Dezső, mutatok valamit!” K. Dezső felállt és követte. Közben Restif kidobott az asztalra egy csomó bankót és utat mutatott. Világos éj volt. A Hold fenn tündökölt. Halványan járt a kosza felhőkben, ily halványan kezdték meg útjukat ők ketten. „És a többiek?”

„Iván lelépett. Azt mondta, megkeres valamit vagy valakit, a többiek meg itt lesznek még holnap is.” K. Dezső követte Restif De La Bretonne-t, s kesztyűivel vacillált, majd gondolva egyet fogta s ismét a válla mögé hajította, mert jó ötletnek tűnt, hisz úgy sem értett semmit, ahogyan Te sem értesz semmit, túl mindenen, valahol s valamikor.