Nyálkás, szeles november 25.-re ébredt Magyarország. Tüntetések után, sztrájkok előtt, lépegetett a hon nyugtalan jövőjébe, mikor délután három óra fele K. Dezső az ablakon kinézve kortyolgatta kávéját és szívta cigarettáját. Autók szaladtak el a lenti úton, kék, zöld és fekete esernyők haladtak el, titkolva gazdájuk tekintetét és életútját, mint ahogy az ősz titkolja az élet lényét, mely kétségtelen a téli halálba vezet despotán hazudtolva a tavasz eljövetelét. K. Dezső hátat fordított a párás ablaknak. Végig tekintett kis konyháján, kopottas bútorán, ételmaradékokkal csúfított rozsdás rezsóján, kis asztalán és egyetlen székén. Az asztalon újságok és mosatlan tányérok sorakoztak. Leült az asztalhoz. Borzongva figyelte a mai Sport gyűrött példányát és eszébe jutott, hogy tavalyi három hónapos külhonban tartózkodása alatt, hogyan őrizte szobája asztalán azt a két újságot, amit még induláskor vett és hogy akkori reggeli kávézásakor a már hatodszor kiolvasott újsággal mennyire akart hasonlítani otthoni önmagára. Valami nosztalgia gyanánt nekiállt újra olvasni a mai Sportot. Fradi-Baktalórántháza 2-0 – az NB II-t gyorsan végigfutotta, aztán NB I: Győr-Kaposvár 2-1, MTK-Siófok 3-0, Kispest-Nyíregyháza 1-1…….végül a címlapot nézte meg jó alaposan. Ekkor ötlött az eszébe a pillanattal és tekintettel nyert emlékezet, a múlt szava, a múlt kikerülhetetlen léte, hogy mindenre emlékezünk, mindenre kell emlékezni, hisz minden visszaköszön és integet, magára hívva a figyelmet 365 nap után….

K. Dezső 1953. november 25.-èn még nem élt. Vagy igen? Élhetett is volna meg nem is, a fene tudja! Arcának barázdái nem árultak el semmit, csak a létüket hirdették és a múlt kikerülhetetlen valóját, hogy mindenre kell emlékezni. 1953. november 25.-èn Magyarország igen érdekes napra virradt. Nagy Imre kormányba kerülése igen nagy önbizalommal töltötte el az embereket, de Tolcsván, Felsőnyéken, Szeremlén vagy Derekegyházon a háború utáni megélhetés terhe mellett, azon a novemberi napon a parasztok kikelve az ágyból nem rögtön a húgyozás azonnali késztető erejét észlelték gondolatuk sora elején, hanem valami egészen mást. Nagy napra ébredt Hunnia azon a novemberi reggelen és Tolcsván Bandi bá vagy Derekegyházon a kis Tibi úgy ment ki hugyozni a kert végébe a káposzta sor mellé, hogy ma igen is megmutatjuk, a Vasfüggönyön innen, az Életen túl. A mindenkinek csak Sebes Guszti bá által vezetett nemzeti futballcsapat ugyanis már valahol a távoli Londonban, a Wembley stadiontól pár saroknyira ihatta a reggeli Earl Grey-t vagy a kávét. Azon a napon Bandi bá és a kis Tibi is ebéd után nem tudott a seggén maradni. Szeremlén Pista bácsi heréért se ment ki a határba háromkerekű platós kistraktorával, Cézár kutyájával és a még apjától örökölt kaszával, sőt a leves és a paprikás krumpli után nem feküdt le szokásos ebéd utáni egy-két órás szunyájára. Kiment a kapu elé, köszöngetett a járókelőknek, egy-egy cimborájával, aki megállt kapuja előtt, beszélt pár szót, természetesen a meccsről, meg a TSz-ről, majd fél négykor bement a konyhába előkészítette a liter száraz fehérbort, a szódát és a kis bőrtokos Sokol rádiót. Angyal szállt le háromnegyed négykor Hunniára. 1953. november 25.-èn teljes kietlenség és némaság borult a Magyar Utcára, a boltok bezártak, mindenki vagy otthon vagy a kocsmákban volt. Négy előtt öt perccel több millió különböző gyártmányú rádióból felharsant Szepesi György hangja, melyet közös izgalommal és némasággal fülelt az egész Kárpát-medence. És 1953. november 25.-nek délutáni órái, pontosabban délután négytől hatig terjedő szűk százhúsz perce ennek a balsorsú, hagyományát és összetartó egyenességét elvesztő országnak a legdicsőségesebb százhúsz perce volt. Hat óra után néhány perccel eső szitálás alatt sétáltak haza a szomorú angol úriemberek és gyermekeik a külvárosokba. És ettől a nyugat európai országtól ezerpárszáz kilóméterre délkeletre, hat óra után néhány perccel az emberek kivonultak az utcára, mosolyogtak, ölelkeztek, indultak a kocsmába, Pista bácsi Szeremlén, Bandi bá Tolcsván, a kis Tibi meg Derekegyházon belevéste a konyha asztalba, hogy ’magyar-angol 6:3’ Ez a nap a magyar embernek mind egyenként valami emlékezni valóval gyarapodott. Mert emlékezni kell. Később, pontosan harmincöt hónap múlva ebből is erőt merítve mentek ki az utcákra eme ország fővárosában jogokat követelve. A londoni hősök meg ki tudja merre jártak?

K. Dezső tisztán emlékezett a meccsre, megvan neki VHS-en. Gyerekkorában sokat nézte és fejből tudja a gólokat, azokat megelőző támadást, mindent. De most valamiért üresnek érzett valamit. Gondolta kimegy a Kerepesibe a Hidegkúti sírjához, ő volt a kedvence. Csak az a fránya eső ne esne, nincs is esernyője, a cipője is beázik. Fogta a tollát és vonalakat húzogatott a Sport címlapjára. Szeme beleveszett a címlapon ebbe a sorba: NBII: FTC-Baktalórántháza 2-0, pontosabban a nagy bé betű felső kis lyukába. Aztán felriadt az óra pittyegésére. Négy óra volt. Kabátot húzott és lement a sarki Pöttyös Kocsmába. „Hat sört és három unicumot, le’szíves!” Hatra meg is itta, illetve háromnegyed hatra már csak pár korty sör maradt, feküdt az asztalon, pontosabban jobb keze feküdt az asztalon, azon pihent a feje, a jobb kezének ujjai igen közel helyezkedtek a szájához, így a dohányzás is könnyebben ment neki. Háromnegyed hat után egy már nem égő csikk esett ki a szájából, mikor ezt mormolta magában: „Grosics-Buzánszky-Zakariás-Lantos-Lóránt-Budai-Bozsik-Czibor-Kocsis-Puskás-Hidegkuti” Mosolygott és szemében valami részeg düh és őrültség pihent, ahogy kimondta az utolsó, számára legkedvesebb játékos nevét, a Hidegkutiét, aztán egy könnycsepp gurult végig az arcán és elindult a Kerepesi temetőbe.