Nem tudta hol vannak. Pedig valami nagyon ismerős volt. Talán az illat, ami szállt a levegőben és beköltözött az orrcimpái tövébe. Talán a platán fák, amik a főutcán sorakoztak és bizonyították, itt a tavasz. K. Dezső Bretonne-nal sétált a főutcán, aminek Kossuth utca volt a neve és Bretonne kérdezte: ’Ismerős? Valami ismerős?’ Azóta gondolkodott K. Dezső és kereste a támpontokat az illatokban, a házak falain, az emberek szemeiben. Tavasz volt, rügyeztek a fő út platán fái és K. Dezső le is vetette a kesztyűjét, amit a zsebében talált meg, aztán ismét felhúzta, de látta, hogy kellemes tavasz van, a fiatalság heve költözött a levegőbe és ült a szellő nyergébe, hogy többek között K. Dezső orrcimpája tövében találjon szállást, hát levetette. Nagyon furán érezte magát K. Dezső. Mióta otthagyták Bretonne-nal a Koszos Disznót és négy cimborájukat, csak azon járt az agya, hogy miféle helyre akarja vinni őt Restif, s most, hogy itt vannak, kereste az értelmet, mi az, ami ebbe a kis városba, mint megoldás vagy végkifejlet költözött s neki érteni kell. Érezte, hogy a közelben víz van. K. Dezső vízparti városban nőtt fel, mindig tudja, ha a közelben víz van. Az emberek teljesen egyszerűek voltak. Biciklivel vagy gyalogszerrel közlekedtek a békés főutcán, betértek egy kis kocsmába, vagy kitértek egymás elöl, megálltak beszélgetni, foltos munkásruhában, tiszta égszínkék szoknyában, kopott farmerben. Semmi különös, gyanús dolog nem vezette K. Dezsőt a megoldáshoz. Pedig már valami kiindulópontot talált!

-Észrevetted, hogy a fiatalok itt milyen hevesek? Hogy csoportokba verődve mennek valahonnan valahová? –jegyezte meg K. Dezső mikor már végleg elvesztette a reményt a megoldásra. Restif helyeselve bólogatott és ebből a bólogatásból valami kiutat mert feltételezni K. Dezső. El is kezdett követni egy ilyen csapat fiatalt, de mikor megálltak inni a kútnál, ő elbambult egy könyvesbolt kirakatában és elvesztette őket. Mérgében be is ment körülnézni. Aztán kijött és leült a lépcsőre cigarettázni. Restifet sehol nem látta, így a békés maradásban bízott és egyre rágta az agyát, miféle összefüggést kell keresni a város és saját maga között. Ahogy ült a lépcsőn –megszámolta- tizenegy autó és négy busz ment el. Bizonyára a közelben van egy buszmegálló, gondolta, aztán elkalandozott a járókelők láttán a képzelete. Nőkről álmodott. Meglátta egy elsétáló fiatal párban saját magát és gyerekkori szerelmét, akit azóta kutat a nőkben. Távol volt tőle már jó ideje, de mióta delíriumban tölti az idejét ezekkel a csavargókkal, azóta igen nagy hiányt szenved emiatt. Ez a szerelmes pár iskolából jövet vagy menet lehettek és pont K. Dezső orra előtt álltak meg a könyvesbolt miatt, aztán be is mentek. ’Ej mikor még én voltam fiatal’ –kiáltotta magába K. Dezső, de egyszer csak meglátta Restifet maga előtt, ahogy bagette-et zabál, sőt szabályosan magába erőlteti. ’Te, Dezső, finom ez a magyar vekni, de a bagette-nél nincs jobb. Egyél. És ez a város az, ahol legalább olyan jól csinálják, mint mondjuk otthon a Rue Jeanne D’arc-on. Mi van, Dezső?’ De K. Dezső még mindig az összefüggések kutatásának hevében figyelte gondolatainak menetét és minden gyanúsnak látszó dolgot megvizsgált. De a város és az élete nem nyertek feloldozást a fejében. ’Gyere, keresünk egy kocsmát! Hol van itt kocsma?’ ’Honnan tudjam, először vagyok itt, mint te és egyébként is te hoztál ide!’ –förmedt rá Restifre K. Dezső, aztán azt mondta talán balra lesz valami a templom mögött. El is indultak, Restif tömte magába a bagette-et és imponált a feltűnően nagy számban jelen levő csodás nőknek. K. Dezső meg zsebre dugott kézzel haladt előre, marcangolta kesztyűjét zsebében. Csak azt nézte hova lép. Így nem is vette szemügyre azt a csodás teret s a mellette lévő XVI.-XVII. századi református templomot, ami óriásinak és lerobbantnak hatott. Restif szemügyre vette, hisz náluk ilyen puritán isten háza nem nagyon van. Aztán egy hídon keltek át. K. Dezső a földet figyelve megjegyezte, hogy most is érzi a víz közeli jelenlétét, végtére is folyóparti gyerek ő és bármikor képes ezt megérezni a levegőben. Restif kiröhögte az utolsó falatokat lenyelve, ugyanis ő látta, hogy épp egy folyón kelnek át, ami bár kicsi és lassú folyású, de gyönyörű, otthon sok ilyen van náluk is. Aztán lám-lám csak találtak egy kocsmát. K. Dezső már ideges is volt, unicumot és sört akart, azonnal. Hát be is léptek a Delelőbe, miközben Restif röhögött magában az egészen és élvezte a kisváros igen kedves és könnyed hangulatát.

A Delelő teljesen kihalt volt. Egy teremtett lélek nem volt benn és ezen K. Dezső olyannyira felháborodott, hogy köszönés nélkül kérte a két sör-két unicumot. Mi az, hogy üres kocsma fogad egy olyan városban, amihez nekem valami közöm lenne, tette fel magában a kérdést. A csapos kiadta az italokat és tovább olvasta az újságot. Leültek és lehúzták az unicumokat. K. Dezső nagyokat fújtatott és egy ’na, végre’ kezdetű mondatot kezdett volna meg, ha nem veszi észre, hogy a sarokban ül egy vékony, bajszos öreg. Megakadt rajta a szeme. Az, amit keresett, úgy érezte, megtaláltatott. A rokonszenv kevés, hogy mi jellemezte az öreg megpillantásakor K. Dezsőt. Tudta, hogy köze van hozzá, s hogy mi, arról sejtelme sem volt. Oda akart menni hozzá, de a rengeteg, mai nappal járó bú és gondolat, valamint az összefüggések kutatása gátlásokkal ruházta föl. Csupán figyelni merészelte, de azt nagyon. Ezt az öreg is észrevette, de valami kétértelmű mosollyal hagyta, hogy vizslassa szemeivel őt. Restif kért még két unicumot és letette az asztalra. ’Hagyd, hogy elenyésszen a lényed most. Próbálj kicsit lazítani. Hagyd a picsába a gondolataidat! Semmi dolgod nincs, mint egyesülni a környezettel.’ És megitták az unicumot. K. Dezső vérszemet kapott. A mámor, amit annyira szeretett, most kérlelte, hogy kövesse. Rögtön odament a pulthoz és kért még két unicumot és sört, de közben az öreget figyelte, aki a borát kortyolgatta és valami olyan barátságosan és mégis félistenként volt jelen, hogy K. Dezső ennyire őszinte dolgot még nem érzett emberen. Megkapta az italokat, amit rögtön az asztalra helyezett. Úgy érezte, ha ilyen kisugárzású emberek lennének a világban mindenütt, a kapcsolatok új értelmet nyernének. Hagyd elveszni a szubjektumot – ismételgette magában. Aztán Bretonne rászólt, hogy igyanak, ha már egyszer itt vannak. Ittak is. K. Dezső a szubjektum halálára ivott! ’Te, Restif, látod az öreget a sarokban, a hátad mögött? Nézd meg a tekintetét, ugyan, mit látsz benne? Én addig elmegyek hugyozni!’ Míg kiment a wc-be, a kis ablakon kikukucsgált lábujjhegyen s látta a számára egyik legnagyobb mámort. Vagy száz méteren zöld fű terült el, mészcsíkok, kapuk, hálok és ami a legszebb, hogy tizenegy sárga és tizenegy kék játékos futkározik a pályán a labdát kergetve. ’Ez az én városom. Eddig én voltam és a város. Most már az én városom van’ K. Dezső érezte, hogy berúgott, csak akkor szokott hugyozás közben beszélni. Ment is ki Bretonne-hoz. ’Na?’ – de az öreg már nem volt ott. Üres pohár, üres asztal, üres kocsma. ’Már akkor sem volt itt senki mikor én hátra néztem, de tényleg!’ mondta Restif. K. Dezső nem értette, pedig csak annyi történt, hogy a szubjektum elenyészett. Oda ment az asztalhoz, ahol korábban az öreg ült. Egy papírlapot talált, amin egy cím és alatta sorok voltak. Valamiféle vázlat, de összefirkálva, átsatírozva. Egyedül a cím az, ami nem volt áthúzva. Az pedig így szólt: ’Mája fátyla szétszakadt’

K. Dezső zsebre tette a papír fecnit a kesztyűje mellé, miközben egyhelyben állt és kezdte volna összerakni a gondolatait, ráerőszakolt összefüggések gyanánt, de rengeteg lehetőséget látott maga előtt. Mindenesetre kezdte élvezni a pillanatot, ami persze jórészt az unicumoknak köszönhető, de akkor is tudta a perc visszafordíthatatlan nagyszerűsége nem csak ennek tudható be. Úgy érezte jó úton jár. Közben Restif sunyin cimborája maradék sörét is kihörpintette és kérdezte utána, hogy most akkor mi legyen? Ivott volna még egy sört. ’Még egy sör belefér, nem?’ ’Gyerünk! Van itt a szomszédban egy pálya és meccs is van!’ Bár most már kicsit abban is kételkedett. De kár volt. A meccs valóban volt. Csordogált a kilencven perc lassan előre. A hazai kapu oldalán, a szögletzászlótól pár méterre támaszkodtak a korlátnak, s bár K. Dezső igen élvezte a legprofibb futballtól az utcai grundfociig mindenféle s fajta folyását nézni eme kiváló sportnak, Restif unta. ’Hogy állunk?’ – kérdezte a pár lépésre lévő öreg bácsit K. Dezső. ’Még tíz perc és egy ide, fiam!’ ’Na, látod, tíz perc, azt már igazán kibírod, én leugrok ide hugyozni!’ Volt valami a hólyagával, de sosem érdekelte. Elindult a töltés mögé, amikor megint megütötte a víz illata. Itt valami folyó van, állapította meg magában. És nem tévedett. Egy szűk folyású kis folyó csordogált, de nem vette szemügyre, mert már igen nagyon szorította a hugyozhatnék. Be is állt egy ilyetén alkalmakkor kiváló társaságnak számító fűzfa alá és könnyített magán. Hugyozás közben elszavalta Petőfi a Négyökrös szekerét, aztán felhúzta sliccét és megszemlélte a folyót. És akkor az összefüggések maguktól vagy a táj létével párhuzamosan, de K. Dezső tudtára hozták a valót. Elterült előtte a múlt. Egy csodás kőhíd, mely alatt eltűnik a folyó és a híd tövében egy stég. A stégen négy-öt fiatal törökülésben, borosüvegekkel a kezükben énekelnek, beszélgetnek. Azok közül lehettek, akiket a városban is látott. Azok a titokzatos, bennük magunkat láttató mosolygós fiatalok. K. Dezső tudta, hogy ott áll most, ahol annak idején sokat állt, ült, énekelt, ivott, úszott, futott és hitt. Tudta, hogy a hídon túl van az a nagy tér, amit nem ismert fel, a buszpályaudvar, a gimnázium, a pékség, a kocsma, a kollégium és az akkori éne, aki akkor még csak és kizárólag a mámornak élt és nem az álomnak. Tudta, hogy megtalálta azt, amiért Restif idehozta.

Jól megnézte magának még egyszer ezt az impresszionista képet, aztán hirtelen hátat fordított mindennek és elindult a pálya felé. Megfogadta, ez az út a társaival csak hasznos lehet. És ma csak a mámornak szenteli magát. Mire visszaért, pont lefújták a meccset. ’Eggyel jobbak vagyunk’ –kiáltozták sokan. Restif már kereste. ’Na, végre, hol a picsában voltál? Mennünk kell, feltéve, ha te azt mondod, mehetünk, de el kell mennünk ennek a furcsa országnak a fővárosába, mert ott még van mutatni valóm és ott vár minket Vincent is!’ Aztán Restif pipát vett elő és rápöffentett. ’Mi van, te pipázol?’ ’Nem, ez csak hasis! Tudod, hogy nem dohányzom. Kérsz?’ & És aznap este K. Dezső megtudta mi az a mámor, amiben az igazi lénye elveszik valami nagyon távoli pusztán, tovaszáll a testéből és ezáltal a kapcsolatait önmaga hibáitól nem kárhoztatva újra gondolhatja, újjá szervezheti. Nem volt más, mint Restif, akivel ezt megtehette. Kiálltak az országútra és két stoppból útban voltak Budapestre. A sofőr nem zavarta őket, inkább hallgatta, mit hordanak össze arról a világról, amiben az emberi kötelékek megújulnak. K. Dezső és Restif is véres és csík szemekkel mondták a magukét. Végül K. Dezső elaludt, de még mielőtt elaludt volna, mutató úját a magasba emelve ismételgette, hogy Mája fátyla, bizony, elszakadt.