Szeretett a nagyszüleinél lenni. Minden nyáron tetemes időt töltött velük, de volt, hogy hétvégéken is szüleivel megegyezve adta anyja kezébe a kisdisznós hátitáskáját, hogy pakolja tele azokkal, ami kell: bugyi, zokni, póló, a kék maci – és nyomás a buszpályaudvarra. Akkoriban még nem volt autójuk. Nem is hiányzott neki. Bár mikor az első autójuk meglett, nagyon büszke volt rá. De más dolgok érdekelték őt.

Általában a Papa és a Mama között aludt. Kicsi volt még, elfért ott, sőt volt idő mikor a hugi is ott aludt, de ez ritkán fordult elő, akkor inkább átment a Mama a Hugival a másik szobába, ahol a Dédnagymama lakott korábban, de már meghalt. A Hugi nem is emlékezett rá. Hétkor kapcsolódott be a rádió – másodszor. Az elsőre nem is emlékezett, csak arra, hogy tőle balra nagyobb a hely az ágyban. A Papa már fenn volt. Hétkor, a rádió második megszólalásakor kelt fel a Mama. ’Kossuth Rádió, Budapest, Krónika’ Aztán sport. A Mama felkelt hétkor, kiment a mosdóba, megmosta az arcát és a fogait és elindult a közelebbi kisboltba. A nagyboltba csak akkor mentek, ha a kicsiben nem volt valami. Közben ő is felkelt hosszú lustálkodás után. Kisétált az udvarra mezítláb, nyár volt. A Papa már megetette a disznókat, tyúkokat, pulykákat, meg a Cézárt és a Bogárt. A reggelekből annyira emlékezett, hogy süt a Nap hétágra, a falu csöndje telepszik könnyedén az életekre, a Papa ott ül a padon és valami zöldséget darabol azzal a rozsdás, nagy késsel, ami a fal és a pad tövében van mindig és szól a Kossuth Rádió. Vagy a Petőfi. Az a börtokos Sokol Rádió és az a pad, amit meg akar menteni a gyerekkorából. Aztán oda ült a Papa mellé. Az megkérdezte mindig, hogy mit álmodtál? Aztán észre vette a csapot, amiből meleg, nyári reggeleken imádott inni. Közben megjön a Mama, teli szatyorral. Ekkor és később a Hugival közösen mindig kivették a kezéből a szatyrot és be a konyhába. Kiló kenyér, liter tej, két fél literes kakaó, kocka margarin, piros arany és két csoki. De reggeli előtt soha. Egy karéj vajas kenyér, bolti kakaó. Mindig ezt reggelizte és nézte a tévét. Mivel csak két csatorna volt, így nyáron mese vagy Nap-kelte, nem értette miről beszélnek, de a neveket mindig megjegyezte és párosította az arcokhoz, volt, hogy ha csak hétvégén volt a nagyszülőknél, akkor a parlamenti közvetítést is nézte, de az unalmas volt. Reggeli után már kinn a Sokolból a Napközben vagy a Szabó család szólt és a macskák is kaptak reggelit, sőt egy tyúknak már a nyaka is el volt vágva, a tollai is a ganén és a macskák reménykedve sürögtek egy-egy belsőség megkaparintása érdekében. Olyan is volt, hogy a mama nagymosást tartott és a centrifuga hevesen zakatolt az udvaron. Ilyenkor a nagy udvar tüstént megtelt a patyolatok illatával és sokszínével. Déli harangszó, Déli krónika, Jó ebédhez szól a nóta. Aki először eszi meg a levest, az a kisangyal. A kockás, viaszos vászon terítőn a tányérok, a húslevesbe a Papa mindig tett piros aranyat és legtöbbször ő volt a kisangyal, bár a szabályok értelmében ő nem lehetett. A csirkepörköltet ő ette legtovább. Ebéd után a Papa és a Mama is bement lefeküdni egy kicsit. A Papa nagyon gyorsan elaludt. Ilyenkor valami nagyszerű némaság szállt a falura és a házra. Aludtak a kutyák, a disznók is, a tyúkok a napsütésben kotlottak vagy kapirgáltak és ilyenkor mindig az övé volt az egész ház. Felmászott a padlásra, bement a tyúkokhoz, benézett a kiskonyhába, simogatta a pihenő macskákat, kinézett a kietlen Fő utcára, ahol elbiciklizett félóránként valaki. Felfedezett egyszerűségükben új dolgokat, átlesett a szomszédhoz vagy unalmasan sétálgatott a nagy udvaron várva, hogy felébredjenek a nagyszülők. Aztán kinyitotta a szemét a Papa a sezlonon. Az a nagy test felült. Kabarécsütörtök. A Papa óriásikat tudott nevetni a kabarékon. Nála életvidámabb és nagyszerűbb ember kevés volt a Földön. A Mama még aludt, mikor rá lehetett venni a Papát, hogy menjenek át a kocsmába. A Papa ivott egy kisfröccsöt száraz fehérből, ő pedig kapott egy jégkrémet. Ilyenkor a Papa mindig leült a cimborákhoz, elbeszélgettek dolgokról, amire ő sose figyelt oda. Csodálta a kocsmát, ezeken a meleg vasárnapokon kötött örök szövetséget a régmúlt kocsmákkal, falai illatával és azokkal az emberekkel, akik nap, mint nap ott ültek fröccseik és cimboráik társaságában. A Papa csak nagy ritkán járt oda, főleg ha az unokák ott voltak és átráncigálták egy jégkrém kedvéért. A Papa megengedte, hogy ő fizessen a pénztárcájából, a barna, bőr pénztárcából. Gyorsan haza értek, mert a szomszédban volt a kocsma, sokszor hallgatta a kertben a kuglizókat, ahogy gurul a golyó és tarol, ott cseng ez a hang ma is a fülében. Mire hazaértek már kezdődött az Esmeralda. Tonyó közös kedvencük volt, rajta is jókat nevettek, sokszor utánozták is. A késő délután a tévé előtt telt mindig. Mama a fotelban, Papa a sezlonon, mellette ő, de gyakran mindhárman ott ültek. Mama gyakran elaludt, de csak félálomban volt és sokszor hozott be almát, vajas-lekváros kenyeret. Papa hámozta, szeletelte és osztotta. Mindig azzal a zöld kis késsel, ami kenésre és almapucolásra rendeltett. Este nézték a Híradót, a filmet, kapcsolgatták a két csatornát, később aztán több is lett. Lehetett nézni a Dunát, a Papa meg a Mama is azt szerette. Közben mindannyian megfürödtek. Mama gyakran hamarabb elaludt, ilyenkor hívta őt is, hogy itt az idő az alvásra. Aztán együtt tértek nyugovóra. Hárman az ágyban, baloldalt a Papa, jobboldalt a Mama, középen ő. ’Mi lesz, ha jön a betörő?’ Jól seggbe lő a sóspuskával! De a Cézár majd jól ellátja a baját!’ Reggel aztán ismét a Krónika, Sport…..

…..Az a biztonságban töltött hosszú napok sora mára már elmúlt. A ház megváltozott és a Papa is meghalt. Leírni vagy elmondani nem lehet, hogy mi folyt abban a békés faluban, abban a békés házban. Az élet egy olyan szelete, ami bizton sok helyen fellelhető még, de egyre kevesebb az ilyen. Minden a változás keserű törvénye alá rendeltetett. A szagok néha előbújnak, hogy emlékezzünk, de csak a képzelettel való felidézés maradt. Az emberek meghalnak és születnek újak. Emlékszem a Papával való egyik utolsó pillanatomra. Behívott a konyhába. Azt mondta, hogy van egy üveg bor, igyunk hát. Annak előtte és utána sem ittam se bort, se semmi alkoholt a Papával, ami megszentesíti a két ember közötti pillanatot. Papa már nem tudta kinyitni, mert a jobb keze béna volt. Én nyitottam ki, de ő töltött. Koccintottunk. Ő is és én is tudtam, hogy most valami, ha nem is sorsdöntő, de jelentős pillanatnak vagyunk tanúi. Csak makogtunk, nem tudtunk értelmeset szólni. Később a kórházi ágyon, mikor utoljára láttam, nem tudott beszélni, de a gondolatai ott mozogtak a szemében. A Hugi kirohant a kórteremből, nem tudta vagy nem akarta látni a Papát ilyen betegnek. Mindenki pityergett. Papa fogta a kezem és megszorította. Mondta, hogy szeret. Illetve gondolta. Hajnalban aztán csörgött a telefon….